Amikor STOP-táblát látunk, megállunk, és szétnézünk. Amikor sorompóba ütközünk a vasúti síneknél, értelemszerűen nem megyünk tovább. Ha valahol kordont látunk felhúzva és azt a feliratot, hogy „Belépni tilos! (és esetleg még életveszélyes is)”, általában nem bújunk át a kordon alatt.
Ezek a külső, mindenki számára látható és egyértelmű megállj!-jelzések. De mi a helyzet azokkal, amik szabad szemmel nem láthatók? Mi a helyzet a saját, belső védelmünkkel? Mindenki kell, hogy rendelkezzen ilyennel. De a határok itt máshol vannak. Mindenkinél.
S ez így van jól.
A gond ott kezdődik minden esetben, hogyha az egyén nincs tisztában a saját belső korlátaival, azok meg-, vagy nem létével, elhelyezkedésével, és miértjeivel.
Amikor valaki hosszabb távon depressziósnak érzi magát, érdemes megvizsgálnia a belső határait.
Előfordulhat, hogy éppen attól vannak a negatív érzések, hogy nem volt tisztában velük, így aztán tiszteletbe se tudta tartani őket, és természetesen a külvilág sem tisztelte őket. Sosem késő elgondolkodni, hogy mi a baj. Ha pedig első körben nehezen megfogalmazható a konkrét probléma, érdemes górcső alá venni az életünk azon momentumaimat, amiket meghatározónak érzünk. A család, a barátok, a munka, az iskola, a párkapcsolat. Lehet, hogy azért fordulsz magadba, és kerülöd el egy barátod társaságát, akivel pedig elvileg jóban vagy, mert tudtodon (és az Ő tudtán kívül) túllépett, és talán minden találkozás alkalmával túllép valamilyen határodon.
A védekező, ez esetben elkerülő mechanizmus, teljesen indokolt. De az ember így csak menekül, a nélkül, hogy tudná mi elől, és ha hosszú távon kell menekülni, mindenki elfárad. A fáradság pedig egy idő után fásultsággá változik, ha a helyzet továbbra is fennáll, a nélkül, hogy megváltoztatnák. Egy fásult ember pedig nem képes harcolni.
Mindannyiunknak vannak nehéz időszakai az életében, de bizton állítom, az az ember, akinek megvannak a belső határai, és azokat tiszteletben tartja, hamarabb lépdel át a nehézségein, kevesebb energiáját emészti fel.
Vannak, akikre kicsi gyerekként azt mondják akaratos. Sokszor negatív értelemben. Valóban nem érdemes nyakasnak lenni, de úgy hiszem, az akaratosság önmagában nem baj. Akire azt mondják akaratos, és valóban az, annál fel sem merülhet, hogy valaki következmények nélkül túllépi a belső határait. Talán néha egy kicsit akaratosabbnak kellene lennünk. Önmagunk védelmében.
Talán ismersz olyat, vagy Te magad is olyan vagy, hogy bizonyos emberek úgy érzed bármit megtehetnek Veled. Akármilyen mélyen megbántanak, Te valamiért mindig megbocsájtasz, annak ellenére, hogy ettől nem érzed jól magad. A komfortérzeted helyreállhat, mert ez által visszaáll egy olyan helyzet, amilyet ismersz, de lassan-lassan, bizony belefásulsz, mert nem tölt pozitívan.
Ezt hívják fájdalomfüggésnek. Van drog, alkohol, és sok egyéb más függőség, és van fájdalomfüggőség is. Csak ezt kevesen veszik komolyan, pedig hihetetlenül veszélyes.
A fájdalomfüggés pedig szinte minden esetben az elvtelen toleranciából fakad.
Valamilyen mértékben tisztában vagy a belső határaiddal, ám, amikor ezt átlépik, nem szankcionálsz. Talán könnyek között, vagy haragosan leüvöltöd a „támadód” fejét, Ő pedig bocsánatot kérhet, a tett mértékének függvényében esetleg tényleg komoly megbánást is tanúsíthat. Te megbocsájtasz. Mert szereted, és mert úgy tanultuk, meg kell bocsájtani, és mindenkinek jár második esély.
Második igen. Tizennyolcadik nem.
Ismerjük a mondást?
„Ha egyszer átversz, az a Te szégyened. Ha másodszorra is, az már az enyém.”Nos, akkor mekkora szégyen, ha valakinek hagyjuk, hogy sokadszorra verjen át minket?
Az átverés lehet tényleges átverés is, vagy akár hazugság, de én ide sorolom a lelki terrort, a lélek fájdalmának okozását is. Sajnos, ezt egyelőre semmilyen társadalom, és törvény nem bünteti.
Annyit tehetünk, hogy felállítjuk az erre vonatkozó belső határainkat, és szembe kell néznünk vele, hogyha elvtelenül tolerálunk.
Mert az, hogyha a szeretet, a szerelem nevében kis-milliomodjára megbocsájtunk annak, aki okozta a fájdalmunkat, az már nem biztos, hogy szeretet, vagy szerelem, hanem függés. Az illető függésben tart minket, akár úgy, hogy elhiteti velünk a kisebbrendűségünket, vagy akár úgy, hogy nélkülözhetetlennek állítja be magát.
Valahogyan elhisszük, hogy nélküle nem lehet teljes az életünk, hogy nélküle elveszettek vagyunk, vagy kevésbé szerethetők. Ezek mind az elme, az ego csapdái, amik figyelmen kívül hagyják a határok átlépését.
Ne hagyd figyelmen kívül! Állítsd fel és tedd egyértelművé, hogy ott vannak!
Ezt pedig úgy tudod, hogyha átlépik őket, akkor nem beljebb vonod a határt, hogy megint kívül kerüljön, aki átlépte, hanem, ha kell, visszalököd az illetőt az eredeti vonalon TÚLRA! Mert OTT a határod. Ott a jelzés, hogy állj, és ne tovább, és ha valaki ezt nem tartja tiszteletben, akkor Neked azzal az illetővel nem biztos, hogy a továbbiakban foglalkoznod kell.
Persze iszonyú fájdalom valakitől tudatosan elszeparálnod magad, akit úgy érzed, hogy szeret a szíved. De biztos, hogy Őt szereti? Biztos, hogy szeretsz egy olyan embert, aki bánt Téged?
Jobb tartós fájdalomban élni, mint egyszer túl lenni rajta és megszüntetni az okot?