A férfiakat fel kell növeszteni

Böngészgetéseim során egyre többször találkozom olyan cikkekkel, blogokkal, portálokkal és fórumokkal, amik mind a nők öntudatra ébredését szorgalmazzák és ünneplik. De amíg a nők bejárják és felfedezik a lelki és spirituális életük ösvényeit, útvesztőit, lehatolnak a lelkük legmélyére a tudásért, az önismeretért és egy sokkal igazibb valóságért, mint ami gyakran körülvesz bennünket, hol vannak a férfiak?

Hölgyeim, azzal kell szembesülnünk, hogy a pasik lemaradtak. Jobb esetben. Rosszabb esetben viszont teljesen eltévedtek.

A minap egy bio boltban fültanúja voltam egy nő történetének, aki éppen a férjéért ment a kórházba. A nő egy igazi spiri hölgy volt. Éppen egy új irányzatot tanulmányoz és készül a tanfolyamra. Bio boltban vásárol, rendszeresen meditál és olvas.
Hát a férje? A férje időközben cukorbeteg lett. A hagyományos orvosi kezelésen kívül (hogy beállítják az inzulinját, majd napi szinten szúrja magát az injekciós tűvel) nem hajlandó más alternatíva után nézni. Nem érdekli különösebben, hogy miért történt ez vele. Azzal meg végképp nem tervez foglalkozni, hogy változtasson. Mert az meló. Ijesztő. Úgy tűnik még annál is ijesztőbb, mint minden nap magába döfni egy tűt. Végül is, meg lehet azt szokni. Kényelmetlen, de rutinná válik majd és kész. A felesége pedig kimondta a kulcsszavakat.

„Nem tudom megváltoztatni Őt.”

Sokat töprengek ezen azóta is, hiszen a saját párkapcsolatomban is szembesültem már vele, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megváltoztatni. Csakis magunkban. A másikban erővel semmiképp. Ha megpróbálnád leerőltetni a torkán a varázsszérumot, amit felfedeztél és megváltoztatta az életed, ám Ő nem akarja, az méreggé válik.

Édesanyám szava járása, hogy a „Férfiakat fel kell növeszteni”. Korábban, valahányszor ezt mondta, felhúztam magam és máris tiltakoztam, hogy úgymond az óvó nénije legyek annak az embernek, akire pont, hogy minden téren fel akarok nézni. S közben azt is tudtam, hogy azért idegesít annyira ez a téma, mert igaz.

A férfiak, neveltetésüknél és genetikájuknál fogva nehezebben boldogulnak manapság. Észrevettétek már Ti is?
Vagy hihetetlenül sikeresek a munkájukban, viszont a párkapcsolataikban bukdácsolnak, vagy pedig fantasztikus társak, megértőek és maximálisan odafigyelőek, viszont a munkájukat tekintve nem sikeresek igazán.

Ott van mindjárt az a fránya Y kromoszóma, s aztán rögtön következnek a sztereotípiák.

Kevés az olyan férfi, aki sikeres a munkájában és közben intenzív lelki életet él és útitársa az útkereső párjának.
Az igazán elszánt útkereső férfiak nehezebben boldogulnak a továbbra is patriarchális, sokszor anarchikus materiális világban, mert az kizárja a lelki mélységeket. Igen vékony kötélen egyensúlyoznak Ők…

Nincs túlélő felszerelésük. Nem tanultak soha az érzelmeikről, azok megéléséről. Nekik azt eddig nem tette lehetővé a társadalom sem. „Ne sírj már, katonadolog, egy kisfiú nem sír!”
Ismerős?
Beleneveljük a gyerekbe, hogy az érzelmei megélése ciki. Valamiért megrendült a világa, ezen megijed és elszomorodik, vagy fáj neki és ezért sír. S erre még pluszban le is torkollják. Elhitetik vele, hogy neki, neménél fogva nincs joga kiadni a fájdalmát. Félreértés ne essék, nem az a cél, hogy picsogó alakokat neveljünk. De mikor tanulják meg ezeket, ha nem kicsi korukban?

Hogyan lehet segíteni Nekik?

Sok szeretettel és megértéssel. Ami a nők részéről sokszor piszok nehéz. Elvégre mi is bolyongunk a saját életünk és világunk különböző emeletein és labirintusában, a mi életünk is az egyensúly megtalálása körül forog. Harmónia kialakítására törekszünk a szerepeink között. S akkor még sokszor terelgetni kellene a másikat is? Hát bizony kell. Olykor fogcsikorgatva, nagy levegőt véve, elszámolva tízig, de kell. Mert ha a másik túlságosan lemarad, akkora szakadék keletkezhet a felek között, ami akár el is szakíthatja őket egymástól.

Saját példa: Ha folyton hajtogatok valamit, nyammerolok, kérek, könyörgök, s próbálok érzelmileg hatni a páromra, hogy tegyen meg dolgokat bizonyos módon, hát már csak azért se. S nem tehet róla. Senki sem szereti a nyomást, lázadást vált ki.

Ám, ha abbahagyom, igyekszem élvezni, ahogy van, biztosítom róla, hogy minden rendben és közben a hangsúlyt átteszem a saját dolgaimra és belső mechanizmusaimra, akkor önként és dalolva megteszi azokat a lépéseket, amiket korábban (el)vártam Tőle.

Bizonyos tekintetben, ránk, nőkre újabb teher felvállalása vár. A férfiak felnevelése, spirituális útra indítása. Nem muszáj felvállalni, elvégre semmi se kötelező. De kérdem én? Mit ér a lelkem mélyére hatolni, felhozni onnan a kincseket és örülni annak, hogy megtaláltam magam ebben a világban, ha nincs mellettem a szeretett férfi és nem örül velem?